A király fátylat tett a lánya arcára, hogy az egész királyságban senki se láthassa őt születésétől egészen az esküvője napjáig. Attól a pillanattól kezdve a hercegnő arca titokká vált, amelyről senki sem beszélhetett hangosan, és az udvarban mindenki tudta, hogy vannak dolgok, amelyekhez nem szabad közel kerülni.
Amikor Elina hercegnő hatéves lett, a király véglegessé tette döntését. Megparancsolta, hogy a fátyol mindig takarja a lány arcát, és ezt személyesen ellenőrizte. Valahányszor a hercegnő emberek közé ment, a király odalépett hozzá, és gyengéden az arcára igazította a fátylat, mintha el akarná zárni őt a világ tekintetétől.
Attól kezdve senki sem látta az arcát születése óta. Ez már nem csupán szabály volt — a palota életének részévé vált, a csend és a félelem részévé, amely együtt nőtt vele.
Pletykák kezdtek terjedni a palotában. Egyesek átokra gyanakodtak. Mások szerint a király valami olyan szörnyűséget látott egyszer, hogy örökre el akarta rejteni a lányát a világ elől. De az igazság ismeretlen maradt, mert az arcát mindig fátyol takarta, és a király újra meg újra eltakarta előle a világot.
A hercegnő teljes elszigeteltségben nőtt fel. Alig beszélt, kerülte az embereket, és mindig a palota árnyékában maradt. Egyetlen menedéke az éjszaka volt, amikor egyedül maradt, és halkan játszott a régi zongorán az üres teremben. Olyankor úgy tűnt, mintha a zene lenne az egyetlen dolog, ami még összeköti őt a világgal.
Az évek múlásával a körülötte lévő félelem csak nőtt. A szolgák kerülték a tekintetét. Néhány bátor ember megpróbálta kideríteni az igazságot: egy udvaronc titokban le akarta venni a fátylat, de száműzték a királyságból; egy fiatal szolgálólány pedig egy éjszaka megpróbálta felemelni az anyagot, miközben a hercegnő a kandalló mellett aludt, ám másnap eltűnt. Ezután senki sem mert többé közeledni.
A király mindig ugyanazt ismételte:
— A fátylat csak az esküvője napján fogja levenni.
De teltek az évek, és nem jelentkeztek kérők. Senki sem akart feleségül venni egy lányt, akinek az arcát még soha senki sem látta születése óta.
A király egyre öregebb lett. Tekintete mind súlyosabbá vált, a palota csendje pedig egyre mélyebb lett. Tudta, hogy egyszer majd meghal, és a lánya egyedül marad egy olyan világban, amely fél tőle.
És akkor egy fiatal herceg érkezett a királyságba, akit Richárdnak hívtak. Nem ő volt a leggazdagabb örökös, de a tekintetében nem volt félelem. Amikor kijelentette, hogy feleségül akarja venni a hercegnőt anélkül, hogy valaha is látta volna az arcát születése óta, az egész palota megdermedt.
Az emberek nem hittek neki:
— Biztosan a hatalomért teszi.
— Vagy kíváncsiságból.
— Vagy nem érti, mi vár rá.
Ennek ellenére kitűzték az esküvőt.
A szertartás napján a katedrális zsúfolásig megtelt. Az emberek még a falak mellett is álltak, várva arra a pillanatra, amelyről egész életükben beszéltek.
Amikor az ajtók kinyíltak, teljes csend borult a teremre.
A király az oltárhoz vezette a lányát. Fehér ruhát viselt, és az arcát — mint mindig születése óta — fátyol fedte, amelyet a király újra gyengéden megigazított a vendégek előtt.
Richárd herceg az oltárnál állt, és életében először nem tudta, mit fog mindjárt meglátni.
A pap remegő hangon kezdte el a szertartást.
És elérkezett az igazság pillanata.
A király lassan közelebb lépett.
Az egész terem megdermedt.
A király lassan felemelte a fátylat.
És levette a lány arcáról.
A csend egyetlen pillanata örökkévalóságnak tűnt.
Az egész katedrális mozdulatlanná vált.
A fátyol alatt nem volt sem csúnyaság, sem sebhely, sem semmi félelmetes.
Ott állt egy lány rendkívüli szépséggel, olyan erővel, hogy az emberek nem hittek a szemüknek. De a tekintete üres és hideg volt — mintha az elszigeteltség évei minden életet kiöltek volna belőle.
A király térdre esett.
— Miért tetted ezt? — kérdezte halkan az egyik tanácsadó.
A király így válaszolt:
— Mert az anyja szépsége királyságokat pusztított el. Az emberek háborúkat indítottak, elárulták egymást, elvesztették az eszüket. Féltem, hogy ez megismétlődik.
És akkor a hercegnő életében először megszólalt.
— Azt hitted, hogy megvédesz engem… de valójában a születésemtől kezdve fátyollal takartad el az arcomat — és vele együtt az egész életemet is.
Megfordult, és lassan elindult a kijárat felé.
És senki sem merte megállítani.
A legenda szerint még azon a napon eltűnt a királyságból. De a története örökre fennmaradt.
