Amikor Lia kinyitotta a szemét, a világ úgy festett, mintha matt függöny takarta volna. A fehér kórterem falai víz tükröződéséhez hasonlóan remegtek, és a mellkasában nem fájdalom, hanem üresség vert. Olyan üresség, amely nem a betegségből fakad, hanem abból az előérzetből, hogy előtte az utolsó pont áll.
Tudta, hogy az állapota súlyos, de nem hitte, hogy ennyire. Ám amit a félig nyitott szemhéja alatt hallott, összeszorította a szívét.
— Az állapot instabil… — mondta a főorvos. — A májfunkciók gyorsan romlanak. Már kevés idő maradt. Mindent megteszünk, de…
A hangja elhalt.
És mellette egy másik hang. Az, akit valaha annyira szeretett, akiben annyira bízott, akit annyira védett a kételyei ellen.
Oliver hangja.
Nem látta az arcát, de a hangjából tudta: mozdulatlanul áll, hallgat, és benne nem bánat dolgozik… hanem valami más. Hideg. Várakozó.
Az ajtó kinyílt.
Oliver határozott léptekkel lépett be, mint aki azért jött, hogy elvegye, ami régóta az övé. Virágcsokrot tartott — túl élénk színt a kórteremhez —, és leült mellé. Megfogta Lia kezét, lehajolt, és azt gondolva, hogy eszméletlen, suttogta a szavakat, amelyek örökre megváltoztatták a szívét:
— Végre… Minden a tiéd, az enyém lesz.
Olyan halkan mondta, mintha valami hétköznapi, szinte örömteli dolgot közölne. Semmi habozás, sem árnyéknyi sajnálat.
„Tehát ki is vagy valójában?” — gondolta Lia, nem merve kinyitni a szemét.
Az összes közös évük, álmaik, éjszakai beszélgetéseik — egy pillanat alatt csupán díszletté váltak. Háttérré, ami mögött rejtőzik az igazi célja.
Pénzre volt szüksége.
Az ő pénzére.
Amikor kilépett a folyosóra, a hangja megváltozott: lágy, majdnem megható lett.
— Kérem, vigyázzon rá… — szólt a nővérhez. — Ő mindenem.
Lia az arcát a fal felé fordította, hogy ne lássa könnyeit. Hogy ne lássa, hogyan omlik össze az évek alatt felépített bizalom.
Nem tudta, mennyi idő telt el. Talán pár perc, talán egy óra. Hirtelen halk lépések és a takarítónő kerekének nyikorgása hallatszott a folyosón.
Lia összeszedte minden erejét:
— Lányom… kérlek… gyere ide.
Egy fiatal takarítónő kukucskált be a szobába — törékeny, nagy sötét szemekkel. Az azonosítóján a „Maria” név állt.
Bizonytalanul lépett be:
— Rosszul van? Hívhatok orvost?
— Nem orvost… — Lia hangja gyenge volt, mintha minden szó vékony jégen való lépés lenne. — Segítségre van szükségem. A te segítségedre.
Maria óvatosan, de empatikusan közelebb lépett. Lia látta, hogy kezei remegnek: valószínűleg először került ilyen helyzetbe.
— Ha megteszed, amit kérek… — Lia megszorította a kezét. — Az életed örökre megváltozik. Többet nem kell idegenek padlóját tisztítanod.
Maria szemében felcsillant a félelem.
— Mit tegyek?
Lia elmagyarázta. Lassan. Pontosan. Minden világossággal, amivel rendelkezett.
Aznap este Maria árnyékként szaladt a városban. Belépett Lia otthonába. Kinyitotta a kódolt széfet. Elvitte a dokumentumokat. Találkozott az ügyvéddel. Telefonált. Aláírta a már várakozó meghatalmazásokat — amelyeket Lia már rég előkészített, de nem volt bátorsága használni.
Hajnalra minden kész volt.
Az egész vagyon — ház, bankszámlák, üzlet, befektetések — egy jótékonysági alapítványnak került átadásra, amelyet Lia titokban alapított férje előtt. Maria kapott egy kis százalékot az alapítványból — tisztességes, méltó kezdésként.
Visszatért a kórházba fáradtan, de nyugodtan.
Lia szemében először sok óra után jelent meg megkönnyebbülés.
— Sikerült — suttogta.
— Igen — Maria szorította a kezét. — Minden elintézve.
Oliver belépett a szobába egy aggódó maszk mögé rejtett arccal, ami erőltetettnek tűnt.
— Hogy érzed magad, drágám? — kérdezte, meghajolva, mintha a szíve bármelyik pillanatban megszakadhatna.
Lia ránézett. Hirtelen rendkívüli nyugalmat érzett. Olyan nyugalmat, amilyet az ember érez, amikor már semmitől sem fél.
— Oliver… — mondta halkan. — Aláírtam a dokumentumokat.
Az ő mosolya megfagyott.
— Milyen… dokumentumokat?
— Az egész vagyonomat egy jótékonysági alapítványnak adtam át. Teljesen. Minden egyes fillért.
A csend nehéz lett, mint a beton.
Az arcán olyan kifejezés jelent meg, amit Lia soha korábban nem látott: nem harag, nem félelem — hanem feltárt, kétségbeesett mohóság.
— Nem tehetted… — suttogta. — Ez mind… az enyém lett volna!
— Túl sokáig voltak csukva a szemeim — mondta Lia nyugodtan. — De most már tisztán látok.
Összeszorította az öklét.
— Add vissza! Hallod?! Ez az én életem!
Lia nyugodtan, szinte szomorúan nézett rá.
— Nem, Oliver. A te életed a te döntéseidből áll. Ma pedig megmutattad, ki is vagy valójában. Nem azért vesztettél el mindent, mert elvettem tőled. Hanem mert soha nem szerettél mást, csak a pénzt.
Egy lépést hátrált. Először tűnt igazán magányosnak a jelenlétében.
— Elvesztetted, Oliver — suttogta Lia. — Nem velem, hanem saját magaddal.
És ebben a pillanatban rájött, hogy évek óta először lélegzik igazán szabadon.
