Hetek óta vártam ezt a hétvégét. A lányom végre először rám bízta a kis Tommyt. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. Kitakarítottam a házat, előkészítettem az ágyát, megvettem a kedvenc ételeit, és megfogadtam, hogy bebizonyítom a lányomnak: még mindig tudok vigyázni egy kisgyermekre.
De azon a reggelen minden rosszul kezdődött.
A mosógépem elromlott, és Tommy ruhái bent ragadtak. Segítséget kellett volna hívnom. Várnom kellett volna. De mindent egyedül akartam megoldani.
Fogtam Tommyt, a pelenkázótáskáját és egy kosárnyi vizes ruhát, majd elmentem a legközelebbi önkiszolgáló mosodába.
A hely hangos, forró és zsúfolt volt. Tommy nyugtalanul mocorgott a babakocsiban. Éppen próbáltam mindent kézben tartani, amikor egy férfi rám mosolygott. Kedvesnek és nyugodtnak tűnt. Azt mondta, ő is nagypapa, és felajánlotta, hogy egy percre fogja Tommyt.
Haboztem…
Aztán beleegyeztem.
Tíz másodperccel később furcsa hangot hallottam.
Valami rágásféleséget.
Megfordultam.
Tommy szájában valami kék és narancssárga volt.
Egy mosókapszula.
Kikaptam Tommyt a karjaiból, miközben kiabáltam. A férfi azonban teljesen nyugodt maradt.
— A gyerekek mindent a szájukba vesznek — mondta.
Egy nő, aki a szárítógépek mellett állt, odalépett hozzám, és valamit a fülembe súgott, amitől megfagyott bennem a vér.
Nem sokkal később a tulajdonos megnézte a biztonsági kamerák felvételeit…
Alig kaptam levegőt. Elvittem Tommyt az orvoshoz. Szerencsére jól volt. De a félelem nem hagyott el.
Másnap mindent elmondtam a lányomnak, Emilynek.
Elsápadt.
Ekkor megszólalt a telefon.
A mosodából hívtak.
— Asszonyom… megnéztük a kamerafelvételeket — mondta a tulajdonos.
Csend következett.
— A baba nem maga vette fel a kapszulát — mondta.
Megállt a szívem.
— Az a férfi adta a kezébe.
Dermedten álltam.
Aztán hozzátette:
— Van még valami ezen a felvételen, amit látnia kell…
