Hat éven át ugyanazt a galambot etette.
Aztán egy reggel nem jött többé.
Minden nap ugyanúgy kezdődött — és ebben az ismétlődésben volt egy csend, amelyhez hozzászokott.
A vízforraló halkan zúgott. A régi köntös a szék támláján lógott. A kistányéron egy marék morzsa várta, amit előző este tett félre.
Kilépett az erkélyre.
A galamb többnyire már ott volt.
A korláton ült — kissé oldalra fordulva, éberen, mégis nyugodtan. Úgy nézett rá, mintha felismerné. Lépett egyet. Aztán még egyet. És csipegetni kezdett — lassan, sietség nélkül.
Így teltek az évek.
Eleinte rendszertelenül jött. Később szinte minden nap. Végül pontosan akkor érkezett, amikor az asszony kilépett az erkélyre, mintha ismerné az idejét.
A szomszédok panaszkodtak a madarakra.
Piszkot és zajt emlegettek.
Hálókat szereltek fel, elkergették őket, mérgelődtek.
De ez a galamb mindig megtalálta az utat hozzá.
Nem szállt le az udvarra, ahol elzavarhatták volna. Nem kereste más erkélyét. Csak őt választotta.
Az asszony egyedül élt.
A férje évekkel korábban meghalt.
A fia elköltözött — először írt, aztán telefonált, végül már a saját életét élte.
A galamb a reggelek részévé vált.
Ok lett arra, hogy kilépjen az erkélyre.
Ok arra, hogy ne siessen.
Hangosan beszélt hozzá.
Az időjárásról.
Arról, hogy éjszaka megint rosszul aludt.
Hogy a csend néha nehezebb, mint bármilyen zaj.
A galamb hallgatta.
Nem válaszolt — de maradt.
Hat éven át.
Egyetlen kihagyott nap nélkül.
Aztán egy reggel nem jött.
Kilépett az erkélyre, ahogy mindig. A morzsákat a kezében tartotta. Várt.
Tíz perc.
Tizenöt.
Más galambok köröztek az udvar felett, leszálltak a tetőkre.
De ő nem volt köztük.
Másnap sem.
És azután sem.
Egy hét múlva sem.
Nem sírt. A várakozás az élete részévé vált.
Egy nap a szomszéd lépett oda hozzá.
— Egy fehér-szürke galambot etetett? Sötét folttal?
— Igen.
— Elütötte egy autó a kereszteződésnél… Azt gondoltam, tudnia kellene.
Sokáig nem szólt semmit.
Másnap is kiment az erkélyre.
Morzsák nélkül.
Megköszönte. Nyugodtan.
Visszament a lakásba, és becsukta az erkélyajtót.
A reggel hirtelen üres lett.
Túl csendes.
Néhány nappal később csengettek.
— Elnézést — mondta a szomszédasszony. — Édesapám üzeni… beteg. Alig kel fel. Minden nap az ablakból nézte, ahogy eteti a galambot. Azt kérdezi, miért nem látja már.
Az asszony sokáig hallgatott.
Aztán kezébe vette a morzsákat.
Az ablak melletti szobában egy idős férfi ült. Figyelmesen nézett rá.
— Már nem jön? — kérdezte.
— Nem.
A férfi bólintott.
— Akkor is menjen ki — mondta halkan. — Amikor valaki minden nap ugyanazt teszi gondoskodással, a világ kiszámíthatóbbnak tűnik.
Másnap reggel újra kiment az erkélyre.
Nem azért, mert még mindig azt a galambot várta.
Hanem mert megértette: néha nem azok várnak ránk, akiket etetünk, hanem azok, akik csak figyelnek az ablak mögül.
Először más madarak érkeztek.
Aztán egy galamb leült a korlátra.
Az asszony kinyújtotta a kezét.
