Azt az estét nem egy hirtelen villanásként őriztem meg magamban, hanem inkább úgy, mint egy lassan érlelődő felismerést, amely hónapok alatt gyűlt bennem, és végül már nem fért tovább. Június vége volt, nehéz, fülledt meleg — az a fajta, amikor még a falak is mintha párát lélegeznének. A tűzhely mellett álltam, kavartam a levest, közben fejben számoltam, hogyan osszam be az élelmiszert a következő hat napra, amíg meg nem érkezik a nyugdíj. A hűtőben két tojás, egy darabka sajt és fél csirke volt, amit előre feldaraboltam, hogy legalább három vacsorára elég legyen.
Pont ekkor megszólalt a csengő — röviden, határozottan, mintha teljesen természetes lenne, hogy ajtót nyitok.
Nem siettem, mert pontosan tudtam, ki áll odakint.
Amikor kinyitottam az ajtót, minden a megszokott módon történt: Krisztina állt ott, ápoltan, könnyedén, mintha egy reklámból lépett volna ki. A haja tökéletesen beállítva, az ajkai fénylettek, könnyű nyári ruhát viselt, ami láthatóan többe került, mint amennyit én egy hónap alatt élelmiszerre költök. Félrebillentette a fejét, elmosolyodott azzal a régi, puha mosollyal, ami korábban kedvesnek tűnt, most viszont már inkább fölényesnek hatott.
— Gabika, kisegítenél? Van egy kis csirkéd? Csak egy kevés kellene, salátához. Vendégek jönnek, és nincs húsom.
Ránéztem, és nem válaszoltam azonnal. A fejemben tisztán összeállt egy kép: az ő asztala, gondosan megterítve, gyertyákkal, borral, szép tányérokkal — és azon az asztalon az én csirkém. Az, amit akciósan vettem, és pontosan beosztottam a hét végéig.
Ez a gondolat nem volt hirtelen vagy éles. Inkább csendesen, véglegesen a helyére került bennem.
— Várj egy pillanatot — mondtam, és becsuktam az ajtót.
Nem csaptam be. Nem volt benne harag. Csak egyszerűen bezártam.
Bementem a konyhába, levettem a hűtőről a füzetet — azt a bizonyosat, amibe hónapok óta feljegyeztem minden egyes „apróságot”. Fellapoztam, végigsimítottam a sorokon. A számok már rég nem tűntek jelentéktelennek.
Elővettem a számológépet, és még egyszer átszámoltam mindent. Lassan. Pontosan. Ahogy évekig tettem a munkámban.
A végösszeg: 6230 forint.
Nem lepődtem meg. Csak tudomásul vettem.
Kivettem egy tiszta lapot, leültem, és írni kezdtem. Nem idegesen, nem sértődötten — hanem higgadtan, pontosan.
„Szomszéd — Krisztina. Tartozás 2023 októbertől 2024 júniusig.”
Alá felsoroltam mindent: dátumok, termékek, mennyiségek, árak. Só, cukor, tojás, vaj, tejföl, zöldségek, csirke. Minden, amit elvitt. Minden, amit „holnap visszahoz”.
A végén aláhúztam az összeget.
Betettem a lapot egy dossziéba, mellé a füzetet.
Ezután kinyitottam a hűtőt, levágtam a csirkéből egy kisebb darabot — körülbelül kétszáz grammot — és egy zacskóba tettem.
Csak ezután mentem vissza az ajtóhoz.
Krisztina még mindig ott állt, de már nem olyan magabiztosan. A várakozás kizökkentette.
— Na, van? — kérdezte, erőltetett könnyedséggel.
Átadtam neki a zacskót.
— Van. Tessék.
Felderült, már nyúlt is érte — de én közben a másik kezemmel a dossziét is felé nyújtottam.
— Ezt is vidd.
Meglepődött.
— Ez mi?
— A tartozásod.
Először nevetett.
— Ugyan már, Gabi… milyen tartozás?
— Nézd meg.
Látszott rajta, hogy nem akarja. De mégis kinyitotta. Lapozni kezdett. Először hitetlenkedve, aztán egyre ingerültebben.
— Te ezt komolyan gondolod?
— Igen.
— Te ezt mind felírtad? Só, tojás… ezeket tartozásnak veszed?
— Azt mondtad, visszahozod.
Összecsapta a dossziét.
— Ezek apróságok! Hatezer forint miatt csinálsz ekkora ügyet?
Ránéztem nyugodtan.
— Neked apróság. Nekem nem.
A tekintete megváltozott.
— Ez nem szép dolog. Szomszédok vagyunk.
— Az volt. Amíg nem éltél vissza vele.
Visszanyomta a dossziét.
— Nem tartozom neked semmivel. Te adtad.
— Akkor hagyd itt a csirkét.
Megdermedt.
— Tessék?
— Ha nem tartozol semmivel, akkor a csirkét sem viszed el. Nem ajándék.
Ekkor tört meg először.
Lassan visszaadta a zacskót.
— Vedd vissza.
Bólintottam.
— Köszönöm.
Megfordult, és elment. Az ajtó előtt még odavetette:
— Nagyon kicsinyes vagy, Gabi.
Nem válaszoltam.
Az ajtó becsukódott. A lépcsőház elcsendesedett.
Ott álltam a csirkével a kezemben… és valami furcsa könnyedséget éreztem. Mintha egy régóta cipelt súlyt tettem volna le.
Aznap este, amikor László hazaért, elmeséltem neki mindent.
Csendben végighallgatott, majd csak ennyit mondott:
— Kemény volt.
— Előbb kellett volna — válaszoltam.
Bólintott. És ezzel vége volt.
A következő napokban Krisztina eltűnt.
Amikor később összefutottunk, úgy ment el mellettem, mintha nem is léteznék.
És ez jobb volt, mint bármelyik korábbi mosolya.
Eltelt egy hónap. Aztán még egy.
Egyszer láttam, ahogy nehéz bevásárlószatyrokkal jön haza. Az arcán már nem volt könnyedség.
Hazamentem.
Kinyitottam a hűtőt.
És először nem zavart, hogy számolnom kell a tojásokat.
Mert ami ott volt… az az enyém volt.
És csak az enyém.
