A kórházi ágy mellett a férje suttogta: „Minden, ami a tiéd, az enyém lesz.” De nem sejtette, mi vár rá holnap.
Amikor Lia kinyitotta a szemét, a világ úgy festett, mintha matt függöny takarta volna. A fehér kórterem falai víz tükröződéséhez hasonlóan remegtek, és a mellkasában nem fájdalom, hanem üresség vert. Olyan üresség, amely nem a betegségből fakad, hanem abból az előérzetből, hogy előtte az utolsó pont áll. Tudta, hogy az állapota súlyos, de nem hitte,…