A busz zsúfolt volt. Az emberek szorosan egymás mellett álltak, néhányan kapaszkodtak a kapaszkodókba, mások egyszerűen próbálták megtartani az egyensúlyukat, sokan pedig csendben bámultak kifelé az ablakon. Odakint szürke utcák húzódtak, ritka fák hajladoztak a szélben, a nedves aszfalt pedig csillogott a reggeli eső után. Bent nedves kabátok, benzin és valakinek a parfümjének illata keveredett furcsa, de ismerős városi aromává.
Egy megállónál az ajtók nehezen kinyíltak, és egy idős nő lassan felszállt a buszra. Körülbelül hetvenéves lehetett. Gondosan kiválasztott világos kabátot, egy kis, rendezett barettet és vékony keretes szemüveget viselt. Kezében egy kis táskát tartott, járása óvatos és kissé bizonytalan volt — úgy tűnt, minden lépés nehézséget okoz neki. Ügyesen utat tört magának az álló utasok között, és erősen kapaszkodott a fémrúdba, hogy megőrizze az egyensúlyát.
A busz elindult, és enyhén meglökte őt. Alig tudta megtartani magát, kissé a kapaszkodónak dőlve. Körülötte sok fiatal férfi volt. Néhányan ültek, telefonjukba merülve, valaki úgy tett, mintha aludna, más pedig egyszerűen az ablakon bámult ki. Senki sem próbált felállni vagy segíteni.
Az idős nő körbenézett. Tekintete végigsiklott az üléseken, majd megállt egy körülbelül ötéves kislányon, aki az ülés szélén ült az édesanyja mellett. A kislány világos sárga kabátot viselt, és figyelmesen nézte az utcát, mintha a saját szemével fedezné fel a várost.
Az idős hölgy kissé lehajolt hozzá, és nyugodt hangon azt mondta:
— Kislány, add át a helyed a nagymamának.
A kicsi megfordult, és meglepetten nézett rá.
— Miért? — kérdezte ártatlanul, kíváncsisággal a szemében.
A nő enyhén elmosolyodott, de látszott, hogy nagyon nehéz neki állni.
— Fáj a lábam.
A kislány egy pillanatig gondolkodott, majd újra megkérdezte:
— Nagymama, amikor fiatal voltál, mindenkinek átadtad a helyed?
— Igen, természetesen — válaszolta magabiztosan a nő.
— Mindenkinek? Férfiaknak, gyerekeknek és nőknek is?
— Természetesen. Ez a tisztelet jele.
Néhány utas elkezdte figyelni a beszélgetést, halkan pillantásokat váltva és mosolyogva.
A kislány még néhány másodpercig nézte a nagymamát, mintha alaposan átgondolná a hallottakat. Aztán teljes komolysággal mondott egy mondatot, amely egy pillanatra az egész buszt elnémította:
— Ezért fáj most a lába. Nem kellett volna mindenkinek átadni a helyét.
Először csend lett. Az emberek egymásra néztek, mintha nem értették volna azonnal, mit mondott. Aztán valaki halkan felkuncogott, majd más is nevetni kezdett, és hamarosan nevetés töltötte be az egész buszt.
Még a nagymama sem bírta ki, és nevetni kezdett. A kislány anyja elpirult, és gyorsan a lányához fordult:
— Lili, nem szabad így beszélni a felnőttekkel.
A kislány őszinte szemekkel nézett rá.
— Mi van, anya, tévedek?
Az anya sóhajtott, elmosolyodott, és gyengéden a karját nyújtotta a lánya felé.
— Nem, drágám. Csak így beszélni udvariatlan. Gyere, ülj az ölembe.
Az ölébe ültette Lilit, helyet adva.
— Üljön le a nagymama.
Az idős nő bólintással köszönte meg, és óvatosan leült. A busz újra elindult, az emberek lassan megnyugodtak, de a mosoly még sokáig ott maradt sok utas arcán.
A kis Lili pedig az anyja ölében ülve csendben nézett ki az ablakon, és úgy tűnt, még mindig biztos abban, hogy a világ leglogikusabb dolgát mondta.
