A hang, amely megtörte a bírósági terem csendjét, olyan éles volt, hogy egy pillanatra úgy tűnt, mintha valami fizikailag hasította volna szét a levegőt. Néhányan összerezzentek, a bíró felkapta a fejét, és a következő másodpercben egy fiú hangja vágta ketté a csendet.
— Nem ő volt!
A kiáltás nemcsak elhangzott — szó szerint végigsöpört a termen, mindenkit arra kényszerítve, hogy felé forduljon. A kamerák azonnal ráirányultak, minden mozdulatát rögzítve. A fiú a padsorok közötti folyosón állt, láthatóan felkavarodva, sápadt arccal és remegő kezekkel, de a tekintete meglepően határozott maradt. Nem nézett félre, és előre mutatott olyan bizonyossággal, amely sem a korához, sem a helyzethez nem illett.
— Azonnal ülj le — mondta élesen a bíró, megpróbálva visszaszerezni az irányítást.
De a fiú meg sem mozdult.
— Ő engem védett — mondta már halkabban, de a hangjában olyan súly volt, amely azonnal megváltoztatta a terem hangulatát.
A jelenlévők között alig észrevehető mozgolódás indult. Az esküdtek pillantásokat váltottak, az újságírók előrehajoltak, hogy egyetlen szót se mulasszanak el. Valaki már suttogva továbbadta az információkat a kollégáinak. Ami történt, messze túlmutatott egy átlagos tárgyaláson.
A kamerák azonnal azokra a nőre irányultak, aki a vádlottak padján ült. A takarítónő összetörtnek tűnt: a kezei remegtek, ujjai idegesen szorították a ruháját, a szemében könnyek gyűltek. Nem emelte fel a fejét, mintha félt volna szembenézni az igazsággal.
Ebben a pillanatban egy elegáns öltönyt viselő férfi lépett előre. Mozdulatai nyugodtak voltak, szinte tökéletesre begyakoroltak. Nem sietett, de a járásában ott volt annak az embernek az önbizalma, aki hozzászokott az irányításhoz.
Ő volt Viktor bácsi.
Odament a fiúhoz, és erősen megragadta a karját.
— Elég. Ülj le — mondta halkan, de a nyugalma mögött nyomás érződött.
A fiú összerezzent, talán a fájdalomtól, de nem engedte le a kezét. Az ujja továbbra is előre mutatott.
Viktorra.
A kamera közelről mutatta az arcát. Kívülről teljesen nyugodtnak tűnt: egyenletes légzés, hűvös tekintet, pontos mozdulatok. De egy figyelmes megfigyelő észrevehette a legapróbb változást — egy rövid szünetet, egy pillanatnyi feszültséget az arckifejezésében. Csak egy másodperc töredéke volt, de elég ahhoz, hogy világossá váljon: a helyzet kicsúszott a teljes irányítása alól.
— A bűnös itt van — mondta a fiú most már határozottabban.
Olyan csend lett a teremben, hogy hallani lehetett, ahogy valaki idegesen szorítja a tollát, vagy ahogy a ruhák halkan zizegnek a legkisebb mozdulatra is.
— Nem ő zárta be az ajtót — folytatta.
Most már mindenki őt nézte, kivétel nélkül. Még a bíró sem próbálta többé félbeszakítani.
A fiú lassan Viktor felé fordította a tekintetét.
— Maga tette.
A szavak nyugodtan hangzottak el, hisztéria nélkül — és éppen ezért voltak olyan súlyosak. Nem volt bennük kétely, csak kijelentés.
Először az egész idő alatt Viktor arca megváltozott. A bőre elsápadt, a tekintete egy pillanatra elvesztette a keménységét, és a keze, amely a fiú csuklóját szorította, kissé meglazult. Alig volt észrevehető — de a kamerák már rögzítették.
A teremben megindult a reakció: valaki hirtelen levegőt vett, valaki felállt, az újságírók egyszerre kezdtek beszélni, rögzítve mindent, ami történt. A bíró megpróbálta visszaállítani a rendet, de nyilvánvaló volt — a tárgyalás kilépett a megszokott keretek közül.
És pontosan ebben a pillanatban, amikor a feszültség elérte a tetőpontját, hirtelen kialudt a fény.
Először véletlennek tűnt — egy rövid áramszünetnek. De a sötétség tovább tartott, mint kellett volna. Nyugtalan hangok hallatszottak, valaki felkiáltott, mozgolódás kezdődött.
Amikor néhány másodperc múlva felkapcsolt az vészvilágítás, világossá vált: valami megváltozott.
És nem csak a tárgyalás menete.
Az első, aki észrevette, a bírósági végrehajtó volt. A tekintete arra a helyre szegeződött, ahol az imént Viktor állt.
Üres volt.
— Hol van? — bukott ki valakiből.
A kérdés a levegőben maradt, és azonnal több tucat tekintet kapta fel. Az emberek megfordultak, felálltak a helyükről, próbálva megérteni, mikor történt. Senki sem látta, hogy távozott volna.
A bíró erősen rácsapott a kalapáccsal.
— Mindenki maradjon a helyén! Zárják le az ajtókat! — a hangja ismét határozott volt, de már érezhető volt benne a feszültség.
A biztonságiak azonnal az ajtókhoz siettek. Az egyik ellenőrizte a főbejáratot, majd megrázta a fejét:
— Itt nem ment ki.
Ez csak tovább növelte a feszültséget.
Az újságírók, a helyzet ellenére, tovább dolgoztak — a kamerák minden mozdulatot, minden gesztust, minden érzelmet rögzítettek. A tárgyalás lassan valami sokkal komolyabbá vált.
A fiú még mindig ugyanott állt.
Most már a keze leeresztve, de a tekintete továbbra is az előtte lévő üres térre szegeződött, mintha még mindig ott látná Viktort.
— Tudta, hogy el fog menni az áram — mondta halkan.
Nem mindenki hallotta, de akik igen, megdermedtek.
— Mit mondtál? — lépett hozzá az egyik rendőr.
A fiú lassan felé fordult.
— Nem véletlen volt. Korábban is csinálta.
Most már hangosabban mondta ki.
A bíró összevonta a szemöldökét.
— Gyerek, érted, mit mondasz?
A fiú bólintott. Ezúttal habozás nélkül.
— Otthon… néha ott is elment a fény. És mindig — mielőtt bejött a szobámba.
A teremben súlyos csend lett.
A takarítónő felemelte a fejét.
Először.
A szemei, könnyektől vörösen, a fiúra szegeződtek. Nemcsak kétségbeesés volt bennük — hanem valami más is. Megerősítés.
— Próbáltam elmondani… — a hangja megremegett, de összeszedte magát. — De senki sem hitt nekem.
A bíró lassan kihúzta magát. Ami most történt, már egészen más megközelítést igényelt.
— Azonnal hívják a rendőrséget. És zárják le az összes kijáratot — mondta már nyugodtabban.
— A rendőrség már úton van — válaszolta az egyik tiszt.
Eközben az egyik technikus a vezérlőpulthoz sietett.
— Ez nem meghibásodás volt — mondta, miközben ellenőrizte az adatokat. — Az áramot kézzel kapcsolták le.
— Innen? — kérdezte valaki élesen.
A technikus megrázta a fejét.
— Nem. A vezérlőrendszer a terem mögötti szolgálati folyosón van.
A tekintetek azonnal arra az ajtóra irányultak.
Félig nyitva állt.
Egy enyhe légmozgás hatására lassan megmozdult.
Mintha valaki nemrég ment volna át rajta.
A végrehajtó intett két biztonsági őrnek.
— Velem.
Óvatosan indultak el az ajtó felé, szinte zajtalanul. Minden lépés visszhangzott a feszült csendben. Amikor közelebb értek, egyértelművé vált — a zár nem volt megrongálva.
Az ajtót egyszerűen kinyitották.
Hideg levegő áradt ki belőle.
Az egyik őr benézett.
A folyosó üres volt.
De a padlón…
— Állj — mondta halkan.
Mindenki megdermedt.
A járólapon nyomok voltak.
Frissek.
Egyértelműek.
A folyosó mélye felé vezettek.
— Nem ment ki — mondta a végrehajtó.
— Még mindig itt van.
Ekkor a fiú előrelépett.
— Oda fog menni, ahol senki sem találja meg — mondta.
— Tudod, hová? — kérdezte a bíró.
A fiú bólintott.
A hangja halkabb lett, de még biztosabb:
— A régi archívumba. Mindig azt mondta, oda senki sem megy.
A rendőrök egymásra néztek.
Gyorsan kellett cselekedni.
— Azonnal ellenőrizzék az archívumot — utasította a végrehajtó.
A biztonságiak elindultak a nyomok mentén.
Az ajtó szélesebbre nyílt, és a feszültség a teremben új szintre emelkedett.
Ez már nem egy átlagos tárgyalás volt.
Ez vadászat lett.
És valahol az épület mélyén egy férfi, aki épp elvesztette az irányítást, kétségbeesetten próbálta visszaszerezni azt.
