Anna mindig igyekezett tökéletes alkalmazott lenni. Figyelt minden szóra, amit az igazgató mondott, és mindent gondosan felírt a jegyzetfüzetébe — még akkor is, amikor a fáradtság már a vállát nyomta, és alig bírta nyitva tartani a szemét.
A férje gyakran mondta, hogy túl sokat dolgozik.
De Anna mindig ugyanazt hajtogatta magának:
„Mindent kézben tartok.”
„Csak ne okozzak csalódást senkinek.”
Aznap azonban… valami megváltozott.
A megbeszélés közepén hirtelen rosszul lett. Először enyhén megszédült, aztán úgy érezte, mintha a lábai nem engedelmeskednének. A szíve felgyorsult, és a levegő a teremben sűrűvé, fojtogatóvá vált.
A kezével a tárgyalóasztal szélébe kapaszkodott.
— Elnézést… — suttogta, és megpróbált felállni.
Az igazgató beszélt tovább, de Anna már alig hallotta. A hang mintha távolodott volna, a szavak szétestek, nem álltak össze értelemmé.
„Mi történik velem? Talán csak fáradt vagyok…? Nem. Ez nem ilyen.”
A pánik lassan kúszott fel benne.
Anna tudta: ki kell mennie.
Odakint hűvös volt, de nem lett jobb. A gyengeség nem múlt el, a szíve vadul vert, a tenyere ragacsos volt az izzadságtól.
Lassan eljutott a parkig, és leült egy padra. Behunyta a szemét, próbált mélyeket lélegezni.
— Össze kell szednem magam… muszáj… — suttogta.
Amikor kinyitotta a szemét, egy idős férfit látott maga előtt.
Hetven felett lehetett. Egyszerű kabát volt rajta, régi sapka, és túlságosan figyelő tekintet. Közelebb hajolt, majd óvatosan, mégis határozottan megfogta Anna csuklóját.
Anna összerezzent.
— Mit csinál?! — kérdezte rekedten, és megpróbálta elhúzni a kezét.
Az öreg nyugodtan felelt:
— Nézze meg… a karkötőjét.
Anna ránézett az ékszerre, és megdermedt. A karkötő, amely eddig szépnek és „biztonságosnak” tűnt, több helyen elsötétedett — pontosan ott, ahol a bőréhez ért. Jeges félelem szorította össze a mellkasát.
— Maga kicsoda? — suttogta.
Az idős férfi figyelmesen ránézett.
— Sok éven át ékszerekkel dolgoztam — válaszolta nyugodtan. — Amikor láttam, hogy rosszul van, rögtön a karkötőre néztem. Ott sötétedik el, ahol a bőrhöz ér… Valaki rákent valamit, ami árthatott magának.
Anna arca elsápadt.
Felvillantak benne az elmúlt hetek: a férje, ahogy erőltette: „Hordd. Ne vedd le.” A furcsa pillantásai. Az a ritka „gondoskodás”, ami most már inkább fenyegetésnek tűnt, mint szeretetnek.
„Ez… nem lehet igaz. Ugye nem?” — futott át rajta, miközben a szíve fájdalmasan vert.
Az öreg óvatosan lecsatolta a karkötőt a csuklójáról, majd egy kendőbe csavarta, mintha veszélyes tárgy lenne.
— Azonnal menjen orvoshoz — mondta határozottan. — Utána pedig a rendőrségre. És ezt soha többé ne vegye fel.
Anna bólintott. Reszketett, de összeszedte magát.
Először a legközelebbi kórházba ment. Az orvosok alaposan megvizsgálták, és megnyugtatták: nincs közvetlen életveszély — de óvatosságra intették.
Ezután bement a rendőrségre. Részletesen elmesélte a hirtelen rosszullétet, a karkötőt és az idős férfit, aki figyelmeztette.
Hazafelé menet újra és újra végiggondolta a nap történéseit.
A férje minden pillantását.
Minden szavát.
Minden „törődést”, ami most már inkább hazugságnak hangzott.
Aznap csodával határos módon megmenekült.
És akkor megértette:
néha a legnagyobb veszély épp abban rejtőzik, ami a legártalmatlanabbnak tűnik.
És a figyelem… néha az egyetlen oka annak, hogy még életben vagy.
