Egyetlen házvezetőnő sem bírta három napnál tovább a milliárdos új felesége mellett… mígnem az egyik úgy döntött, másképp tesz.
A pofon hangja hirtelen és szárazon csattant, mint egy lövés. Visszhangzott a hatalmas rezidenciában, visszaverődve az üvegfalakról és a kristálycsillárokról. Egy házban, ahol minden tökéletes és drága volt, ez a gesztus különösen idegennek tűnt.
Katalina nem értette meg azonnal, mi történt. Először az égető fájdalmat érezte — forrót, éleset. Csak utána jutott el hozzá a teljes felismerés. Az arca lüktetett, a lélegzete egy pillanatra elakadt, de nem mozdult.
Előtte Viktoria Blake állt — tökéletesen megformált frizurával, hibátlan világoskék ruhában és jeges tekintettel. Mozdulataiban nem volt habozás — csak a parancsoláshoz és büntetéshez való hozzászokás. A keze még mindig a levegőben volt, mintha újra üthetne, pusztán azért, mert megteheti.
Katalina egy tálcát tartott. Csak egy csésze esett le és tört darabokra a padlón. A vékony porcelán szilánkokra tört, a forró tea pedig szétfolyt a perzsa szőnyegen — egy olyan szőnyegen, amely többet ért, mint minden, ami Katalináé volt az életben.
A szobában csend lett. A szolgák megdermedtek, még egymásra sem mertek nézni. Tudták: minden mozdulat felkeltheti Viktoria figyelmét.
A márványlépcső tetején megállt Richard Blake. Nem jött le, csak figyelt. És hosszú idő óta először az arca megváltozott — a tekintetében valami új jelent meg: nem irritáció vagy közöny, hanem kétely.
Katalina észrevette.
— Hálásnak kellene lenned, hogy nem rúgtalak ki azonnal — mondta Viktoria halkan, szinte suttogva, de a hangja jeges volt.
A tekintete nem Katalinára irányult, hanem a ruha apró teafoltjára, mintha az megbocsáthatatlan lenne. Nem bocsánatkérést akart — megalázást akart.
Katalina lassan vett egy levegőt.
— Elnézést, asszonyom. Nem fordul elő újra.
A hangja nyugodt volt, egyenletes, remegés nélkül.
Viktoria lassan elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt melegség.
— Érdekes — mondta. — Pontosan ezt mondta mindegyik előtted. Öt ember, és mind sírva ment el. Meglátjuk, te meddig bírod.
— Viktoria, elég — szólalt meg Richard. A hangja visszafogott volt, de a feszültség egyértelmű.
Viktoria hirtelen megfordult:
— Elég? Nem boldogul, mint az összes többi.
Senki nem szólt közbe. A szolgák lesütötték a szemüket — már látták ezt, ismerték ezeknek a történeteknek a végét.
De Katalina nem sütötte le a tekintetét, és nem válaszolt. Tudta, hogy a szavak itt haszontalanok; bármilyen védekezés csak ürügyet adna Viktoriának a folytatásra. A csend erősebb volt.
Richard ránézett a széttört csészére, majd ismét a feleségére, és abban a pillanatban valami új jelent meg az arcán — megértés. Túl sok véletlen egybeesés nem történik véletlenül.
Katalina arca még mindig égett, de a fájdalom már nem számított. Sokkal fontosabb volt a bizonyosság Viktoria szemében. Ő már úgy gondolta, hogy nyert. Mint mindig.
A konyhában az emberek szinte suttogva beszéltek.
— Miért nem mész el? — kérdezte halkan Collins asszony. — Itt senki sem marad meg.
Katalina óvatosan rendezte az evőeszközöket, minden mozdulata pontos volt.
— Nem csak a munka miatt jöttem ide — válaszolta nyugodtan.
A nő összevonta a szemöldökét, de nem kérdezett többet.
Katalina nem szeretett magyarázkodni. A magyarázatok sebezhetővé teszik az embert. Tudta, hová jött, ismerte Viktoriát, és tudta, hogyan végződtek mások történetei. Mégis maradt, mert ebben a házban több rejtőzött, mint csak a tulajdonos kegyetlen természete.
Valami nem volt rendben. És Katalina elhatározta, hogy kideríti.
Hetek teltek el. Katalina hibátlanul dolgozott: a kávé mindig időben készült el, a ruhák előkészítve voltak, az ékszerek a helyükön. Egyetlen hiba sem — tehát egyetlen ok sem.
Először Viktoria figyelte, aztán keresett, majd dühös lett. De nem volt mibe belekötni.
Richard észrevette.
— Már több mint egy hónap… — mondta halkan egy nap. — Először.
Inkább magának mondta.
Viktoria elmosolyodott, de az ajkai alig mozdultak. Nem szeretett veszíteni.
Katalina ezt megértette, és éppen ekkor kezdett figyelmesebben megfigyelni mindent. Néhány dolog kilógott a rendből: gyakori távozások, késői visszatérések, éjszakai telefonhívások, amelyeket Viktoria hirtelen megszakított, ha valaki közeledett, és olyan helyiségek, amelyeket elkerült. Különösen Richard dolgozószobája. Oda csak akkor ment be, amikor ő nem volt otthon. Ez furcsa volt. Túl furcsa ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.
Egy este Viktoria elment, anélkül hogy megmondta volna, hová. A ház csendbe burkolózott.
Katalina várt, majd felment az emeletre. Nyugodtan mozgott, sietség nélkül, mint valaki, aki pontosan tudja, mit csinál.
Az öltözőben minden tökéletesnek tűnt: a dobozok sorban álltak, a ruhák gondosan elrendezve. Túl gondosan.
Mögöttük megtalálta azt, amit keresett: hotelszámlákat, fényképeket, más névre szóló dokumentumokat. És akkor minden világossá vált — Viktoria kettős életet élt.
Katalina nem lepődött meg. Csak elővette a telefonját, és készített néhány képet — gyorsan, pontosan, felesleges mozdulatok nélkül. Aztán mindent visszatett a helyére, úgy, hogy jelenlétének nyoma se maradjon.
Másnap Richard asztalán egy boríték hevert — aláírás nélkül, magyarázat nélkül. Csak a tények.
Néhány perc telt el — és a ház csendjét kiáltás törte meg. De ezúttal Viktoria kiáltott.
Katalina nyugodtan belépett a szobába. Richard az asztalnál állt, a képeket tartva. Az arca feszült volt, de már nem volt benne kétség.
— Honnan van ez? — kérdezte.
Katalina egyenesen ránézett.
— A felesége öltözőjéből.
Viktoria először nevetett, aztán tagadott, majd vádaskodni kezdett. De minél többet beszélt, annál nyilvánvalóbb lett az igazság.
Richard csendben hallgatott, majd halkan, szinte hidegen mondta:
— Te magad tetted tönkre mindent.
Néhány nap múlva Viktoria elment — zaj és búcsú nélkül. Egyszerűen eltűnt.
A ház először lett csendes. Nem feszült csend, hanem nyugodt.
A szolgák hangosabban kezdtek beszélni, szabadabban mozogni, könnyebben lélegezni.
Richard magához hívatta Katalinát.
— Azt akarom, hogy maradj — mondta.
Katalina bólintott, mosoly és szavak nélkül, mert minden már megtörtént.
Katalina nem véletlenül jött ide, és nem a munka miatt.
Azért jött, hogy az igazság napvilágra kerüljön.
És elérte a célját.
