— Lucy — Alekszander hangja hidegen és határozottan csengett — holnapra csomagold össze a dolgaidat. A lakás most már az enyém.
Megigazította a világoskék ingének ujját, de a tekintete könyörtelenül nyugodt maradt.
— Az esküvő előtt minden az én nevemen volt. Felejtsd el a női könnyeket és a színházi jeleneteket.
Lucy a mosogatónál állt, és figyelte, ahogy a hideg víz a tányérnak csapódik. A cseppek a kötényére hullottak, de meg sem mozdult. Lassan elzárta a csapot, megtörölte a kezét egy gofrimintás törölközőben, és gondosan felakasztotta a kampóra. Csak ezután nézett a férjére.
— Rendben — mondta nyugodtan. — Holnap már nem leszek itt.
Alekszander pislogott. Jelenetre számított: kiabálásra, könnyekre, drámára a tizenhat évnyi közös élet után, amelyet ő mindennél értékesebbnek tartott. De előtte Lucy állt — összeszedetten, csendesen, szinte áthatolhatatlanul. Felvette a szivacsot, és tovább törölte az asztalt, kikerülve a kulcsokat.
Tizenhat évvel ezelőtt minden más volt.
Lucy huszonhat éves volt, és egy kis fénymásoló üzletben dolgozott egy régi ház pincéjében. A helyiségben mindig zúgtak a nyomtatók, a felmelegedett gépek szaga keveredett a friss tinta illatával.
Egy februári estén, hóvihar közben, Alekszander lépett be. Sürgősen ki kellett nyomtatnia egy vastag dossziét tervekkel. Magas volt, az arca kissé kipirult, és viccelődött, miközben az öreg rizográf lassan nyomtatta a lapokat.
— Egész éjjel itt dolgozik? — kérdezte, miközben átnyújtotta a meleg papírlapokat.
— Ma igen — válaszolta Lucy. — Korábban kell végeznem, hogy holnap el tudjak menni anyámmal az orvoshoz.
— Rosszul van?
— Súlyos beteg — mondta halkan Lucy. — Nehezen jár, a jobb keze szinte egyáltalán nem működik.
Alekszander nem ment el. Másnap visszatért forró teával és egy sajtos zsemlével, és felajánlotta, hogy elviszi őket az édesanyjával az orvoshoz a régi autójával. Rendkívül megbízhatónak tűnt: figyelmes, érzékeny, ugyanakkor magabiztos.
Megjavította a csöpögő csapot a konyhában, órákon át hallgatta Anna — Lucy édesanyja — történeteit, bólogatott, mosolygott, és nem sietett.
— Tartsd meg őt, lányom — suttogta az anya. — Jó ember.
Az esküvő csendes volt, szinte titkos. Alekszander édesanyja egyenesen ült, és megvetéssel nézett körül: a kopott linóleumra, a régi székekre, az olcsó szalvétákra.
— Mit lehet tenni. Egy lány kapcsolatok nélkül, üres, mint a puszta — mondta. — De ha Alekszandernek fontos, majd kineveljük.
Alekszander szülei egy háromszobás lakást ajándékoztak a fiataloknak. Az ajándék természetesen a fiuk nevére került.
— A kollégiumi szobádat kiadjuk — utasította Alekszander, miközben dobozokat dobott az előszobába. — A pénz jól jön.
Lucy nem tiltakozott. Rendbe hozta a lakást: megmosta az ablakokat, huzatokat varrt a kanapéra, és megtanult süteményeket sütni, amelyeket Alekszander szeretett. Hamarosan megszületett a lányuk, Emma.
Az éjszakák végtelennek tűntek: sírás, nedves pelenkák, a babakocsi ringatása, meleg tej. Eközben Alekszander a karrierjét építette, és úgy gondolta, hogy a családhoz való hozzájárulása a számlák kifizetése és a munka.
Minden megváltozott Lucy édesanyjának halála után.
Egy ködös novemberi napon Lucy az üres ágy mellett ült, az anyja gyapjúpulóverét az arcához szorítva, és még sírni sem tudott. Belül üresség volt, amelyet semmi sem tudott betölteni.
A temetés estéjén Alekszander levette a fekete nyakkendőjét, és a szék támlájára dobta.
— Végre mindennek vége — mondta megkönnyebbülten. — Holnap végre nyugodtan alhatunk. A lakás mindig gyógyszerszagú volt.
Lucy felemelte a tekintetét. Alekszanderben egy csepp együttérzés sem volt — csak irritáció és fáradtság az elmúlt évektől.
Teltek az évek. Emma felnőtt, és gimnáziumba ment. Lucy megtudta, hogy terhes — a teszt két csíkot mutatott.
— Viccelsz? — kiáltotta Alekszander. — Negyvenhárom éves vagyok! Miféle gyerek?! El kell mennem üzleti útra, autót kell cserélnem! Dönts egyedül! Nekem erre nincs szükségem!
— Meg fogom szülni — mondta halkan Lucy.
Ilja nyugodt gyerekként született, de Alekszander szinte nem is törődött vele. Inkább saját magával foglalkozott: uszoda, fodrász, drága zakók, női parfüm illata a szekrényben.
Az igazság banálisan derült ki. Egy régi barátnő felhívta:
— Lucy, ne tedd le a telefont. Láttam Alekszandert egy fiatal nővel. Kézen fogva sétáltak. Nagyon fiatal.
Lucy nem rendezett jelenetet. Felhívta Dánielt — egykori nyomozót, aki most magándetektívként dolgozott.
Egy kávézóban találkoztak. Dániel, egy erős testalkatú férfi, egy sárga borítékot tett elé. Belül fényképek voltak: Alekszander és a fiatal nő vásárolnak, csókolóznak, egy új ház lépcsőjén mennek fel.
— Mit fogsz tenni? — kérdezte Dániel. — Ha bíróságra lesz szükség, minden bizonyíték készen áll.
— Egyelőre nincs szükség bíróságra — válaszolta Lucy. — Köszönöm a munkádat.
Belül nem volt sem harag, sem könnyek. Csak hideg, kristálytiszta elszántság.
Másfél hónappal később Emma befejezte az iskolát, és beadta a jelentkezését az egyetemre. Dokumentumok, közjegyzői meghatalmazások, engedélyek — mindent el kellett intézni.
Alekszander két hétre délre készült utazni. Hivatalosan konferenciára. Valójában lakást bérelt a fiatal nőnek.
— Alekszander, hallgass meg — mondta Lucy. — El kell intéznünk Emma dokumentumait. Egyedül nem boldogulok.
— Miféle dokumentumok?! — kiáltotta. — Három óra múlva indul a repülőm!
— Éppen ezért. Menjünk el a közjegyzőhöz, készítünk egy meghatalmazást. Mindent aláírok helyetted.
Alekszander elégedetlenül csettintett a nyelvével.
A közjegyzői irodában papír és por illata terjengett. Alekszander egy fotelben ült, üzeneteket írt a telefonján, és fel sem nézett.
— Alaposan elolvasta a szöveget? — kérdezte a közjegyző. — A meghatalmazás jogot ad az egész vagyon kezelésére, beleértve az ügyleteket is.
— Igen, igen, elolvastam, minden rendben — legyintett Alekszander. — Hol kell aláírni?
Amíg ő a déli tengerparton pihent, Lucy cselekedett. Először eladta a kollégiumi szobát, majd a háromszobás lakást is. Az ár kissé a piaci érték alatt volt, de az üzlet tökéletesen lezajlott. A pénzt a saját számlájára utalta, majd vett egy tágas kétszobás lakást a saját nevére.
Alekszander napbarnítottan, kipihenten tért vissza, és semmit sem vett észre.
És eljött az este.
— Holnap már nem leszek itt — ismételte nyugodtan Lucy.
Másnap Alekszander odahajtott a házhoz. A hátsó ülésen az anyja morgolódott, ellenőrizve, hogy Lucy nem vitte-e el a televíziót. Elöl egy fiatal nő ült.
Felmentek az emeletre. Alekszander magabiztosan az ajtóhoz lépett, benyúlt a lábtörlő alá — üres volt.
— Elfelejtetted ide tenni, lusta nő — morogta, majd megnyomta a csengőt.
Az ajtó kinyílt. A küszöbön Dániel állt.
— Jó napot — mondta nyugodtan. — Kit keresnek?
Alekszander megdermedt.
— Ki vagy te?! Mit csinálsz a lakásomban?! Hol van Lucy?!
— Tévedsz. Ez már nem a te lakásod. Lucy már nem lakik itt.
— Hogyhogy?! A lakást a fiamnak adtam! — kiáltotta az anyja.
— Tíz perc múlva megérkezik a rendőrségi járőr. Először inkább olvassák el ezt. A lakást eladták. Íme az új tulajdonosok.
Alekszander kitépte a dokumentumot. Az arca elsápadt.
— Nem olvastam… Azt hittem, Emmának szól…
— Lucy megkért, hogy adjam át — mondta Dániel.
A borítékban volt egy csekk — az a rész, amely Alekszandert illette a tartozások levonása után.
— Hogyhogy eladták?! Hol fogunk lakni?! — kiáltotta a fiatal nő.
— Várj, ez valami csalás… — próbálta átölelni Alekszander.
— Ügyvédek? Milyen pénzből? — vágta rá élesen, majd elment.
Lucy a város egy másik részén éppen a bevásárlást pakolta ki az új konyhában. Nem volt itt drága felújítás, de otthonos volt.
Ilja egy játék teherautót tologatott, Emma pedig örömmel mesélte, hogy sikerült a vizsgája. Lucy feltette a vízforralót a tűzhelyre, és nem érzett diadalt.
Elég volt visszaszerezni a sajátját, bezárni az ajtót, és továbbmenni.
Az élet ment tovább. Csak azok maradtak benne, akik értékelték ezt.
